A spagettiwestern vagy makaróniwestern (olaszul, angolul és spanyolul Spaghetti western, idegen nyelvekben olykor Italo-Westernnek is nevezik az ország miatt, német nyelvterületen általában inkább az Italowestern kifejezés az elterjedtebb, maguk az olaszok „western all’italiana” (western olasz módra) néven emlegetik) a westernfilm műfajának európai ágához tartozik (melyet eurowesternnek neveznek), s elsősorban az olasz westernfilmek hagyományos elnevezése. Tekintve, hogy Olaszország nemzeti eledele a spagetti, erről ismerik legjobban az országot a tengerentúlon, így innen származik a filmműfaj neve is. A spagetti jelölés eleinte mintegy gúnynév volt, amit az amerikaiak ragasztottak az olasz vadnyugati filmekre a kezdetekben, kifejezve ezzel nem tetszésüket. Többek közt azért is, mert a olasz filmművészetben igen gyakori az utánzás, s a spagettiwestern rendezők egymás munkáit is utánzatokkal akarták túlszárnyalni, ennek a ragyogó példája a Django volt, aminek 1966-os sikertörténete után félszáznál is több hivatalos, vagy nem hivatalos folytatást csináltak.

Spagettiwesterneket olasz rendezők forgattak általában olaszországi stúdiókban, de gyakran Spanyolországban is.

Több olasz westernben szerepeltek spanyol színészek, sőt gyakran készítettek spagettiwesterneket olasz–spanyol koprodukcióban. Készültek kifejezetten spanyol gyártású westernek is. Elsősorban Sergio Leone érdeme volt a mesteri olasz westernfilmek készítése, egyik alkotása, a Volt egyszer egy Vadnyugat nemcsak a legnépszerűbb spagettiwestern, hanem egyben az egész műfaj legnevesebb alkotása. Leone mellett a műfaj nagy úttörője még Sergio Corbucci, Tonino Valerii, Duccio Tessari, vagy akár Rafael Romero Marchent is.

Az olaszok számos újítást vezettek be a műfajba, ilyen volt a modern fegyverek használata, vagy a cselekmény idejének kitolása abba a korba, amikor a vadnyugat már haldoklóban volt. Bár több száz olasz vadnyugati film készült, de többségük nem ér el magas színvonalat, és ma már csak legfeljebb filmtörténeti érdekességek. Ugyanakkor születtek komoly, ma is óriási nézettségnek és elismertségnek örvendő alkotások e műfajban. Nagy érdeme azonban mégis az, hogy meghosszabbította a western akkor már haldokló műfaját. Miután a 70-es évek közepén véget ért pályája, rövidesen meghúzták az amerikai western határát is.

A spagettiwestern a maga korában legalább annyira divatos, kedvelt és gyakran használt műfaj volt a film terén, mint mondjuk az olasz bűnügyi filmek, melyek kora napjainkban is tart.

Története:

Az általános vélekedés, hogy az első spagettiwesternt 1961-ben forgatta Michael Carreras brit rendező, angol-spanyol koprodukcióban amerikai, spanyol és olasz színészekkel. Ez volt a Savage Guns (olaszul Tierra Brutal). Valójában az alműfaj első darabja nem Carrerastól származik, Carreras nyomán indult el. Mario Amendola Félelem Oklahomában c. filmje volt az első olasz western, ami pusztán csak egyszerű próba volt és nem több. Ez annak a hatása nyomán született, hogy ebben az évben felmerültek elképzelések fiatal olasz operatőrök részéről, hogy westernt forgassanak Európában - így emlékezett vissza Sergio Corbucci. Corbucci éppen Leonével és Tessarival dolgozott Andalúziában a Pompeii utolsó napjai filmen, amikor a fiatal filmesnek a sivatagos tájat és kanyonokat szemlélve eszébe jutottak az amerikai és mexikói sivatagok. Akik rajtuk kívül ott voltak, mint Enzo Barboni és Franco Giraldi, később szintén alkottak az új filmműfajban és nekik sem elhanyagolható a tehetségük. A Félelem Oklahomában bár már csak egy régi érdekes film, de Carrerasnak bevált az ötlet, hogy a Tierra Brutal-hoz olasz segítséget vegyen igénybe. Utána néhány rendező a következő három évben megpróbálta létrehozni és meghonosítani az olasz westernt, de a kezdetekben ezek a szárnypróbálgatások még nagyon sikertelenek maradtak és elég bizonytalan volt az új műfaj léte.

1964-ben elindult a spagettiwestern virágkora Sergio Leonéval és Ennio Morriconéval. 1964-ben az Egy maréknyi dollárért már nemzetközi sikert aratott. A főszereplő amerikai volt, Clint Eastwood, akit ez a film tett világhírűvé. Ezt követte a Pár dollárral többért és A Jó, a Rossz és a Csúf, melyek Leone úgynevezett „dollár-trilógiá”-ját alkotják. A dollár-trilógia az olasz filmtörténet addigi legnagyobb sikerét aratta és több mint egy évig telve voltak azok a mozik, ahol a levetítették a három részt.

A másik említésre méltó klasszikus, az 1966-ban készült Sergio Corbucci Django című westernje, Franco Neróval a főszerepben, mely szintén jelentősen hozzájárult a spagettiwestern megerősödéséhez. A leghíresebbnek, a Volt egyszer egy Vadnyugat-nak azóta is töretlen a népszerűsége. Tény viszont, hogy a leghíresebb spagettiwesternek általában amerikai színészekkel készültek (leszámítva a Django-t), és legtöbbjükhöz Morricone komponálta a kísérőzenét.

Ami a legmeglepőbb, hogy Leone vagy Carreras nem stílusteremtőnek szánta filmjeit. Leone egyfajta western-szatírát készített, mikor leforgatta az Egy maroknyi dollárért-et, amelyben reálisan igyekezett bemutatni a vadnyugatot az amerikai westernekben látható romantikus, idealizált világgal szemben. Az amerikai filmekben gyakorta olyan valós vadnyugati személyeket mutattak be pozitív figurákként, akik valójában közönséges bűnözők voltak, ilyen volt példának okáért Jesse James.

A western az 1950-es évek végén, a 1960-as évek elején kezdett kimenni a divatból és az amerikai filmvállalatok már nem kívántak több vadnyugati témájú filmet készíteni, de az európai nézőközönség továbbra is igényt tartott erre a műfajra, ezért ez tovább ösztönözte az olasz vadnyugati filmet.

Olaszországban majdnem ugyanez volt a helyzet a „saru és kard” filmekkel, amelyekbe korábban még az amerikaiak is betársultak. A nagy szuperprodukciók között a Cinecittà is tucatnyi mitológiai filmet készített, sok esetben amerikai hozzájárulással. A Ben-Hur sikere egyúttal a műfaj végét is jelentette, s az amerikai filmtőke ekkor már nem akart ebbe befektetni, mert a nézőközönségnek sem volt rá igénye. Ezzel együtt leépítésekkel kellett számolni a Cinecittànál, így kettős érdeke volt a rendezőknek és producereknek az új műfaj keresése, hogy a hátramaradt felesleges anyagot (díszletet, statisztákat, stb.) valamire felhasználhassák, melyhez először nem látszott alkalmasnak az itáliai western, amíg fel nem tűnt Sergio Leone.

A spagettiwesternekbe később más országok filmvállalatai is bekapcsolódtak, így például Franciaországból vagy az NSZK-ból. A spagettiwesternnel egy időben a szocialista országok területén is születettek westernek, elsősorban szláv nyelvű (jugoszláv, szovjet és csehszlovák) alkotások, melyek inkább az amerikai westernek vonalán haladtak. Ezeket a kelet-európai alkotásokat nevezték vörös westerneknek, származási helyük politikai beállítottsága után. Egyes szocialista országokból, mint a keleti blokkal szakító Jugoszláviából való színészek némelykor főszerepeket kaptak az olasz westernekben, mint a szerb Dragomir „Gidra” Bojanić Enzo Dell'Aquila …e venne il tempo di uccidere című 1968-as alkotásában, sőt még a neves Gianni Garko is horvát származású volt. Mindezek azt bizonyították, hogy a westernfilm nem kizárólag amerikai műfaj, az óvilági westernek is éppúgy sikeresek, mivel Észak-Amerika lakosainak döntő többsége is Európából származik.

Néhány amerikai western-alkotást, melyeket spanyol filmvállalatokkal, spanyolországi helyszíneken forgattak, spanyol színészek közreműködésével, gyakran szintén spagettiwesternnek számítanak, mert ugyanazt a stílust veszik át. Az egyik példa erre Paul Landres 1965-ös filmje A fegyveres fia, ami még korai makaróniwesternnek számít.

Az 1980-as évek elejétől a műfajnak bealkonyult, de már 1975-ben sokan úgy vélték, hogy Enzo G. Castellari Keomá-jával lezárult az italowestern korszaka, noha azt követően még számos makaróniwesternt forgattak, igen csekély sikerrel. Igen kései alkotásnak számít az 1994-es Bunyó Karácsonyig, amely a híres verekedő-páros Bud Spencer-Terence Hill utolsó közös filmje volt, akik ezzel befejezték legendás sorozatukat.

Legutóbb 2007-ben Stefano Jacurti rendezett westernt, az Inferno Bianco-t.

Fontosabb színészek, rendezők:

A spagettiwesternek neves színészei közé tartozik Franco Nero, Terence Hill, Bud Spencer, Clint Eastwood, Eli Wallach, Lee Van Cleef, Tomás Milián, Claudia Cardinale, Gianni Garko, Loredana Nusciak, Anthony Steffen és Richard Harrison, az antihősök közül Eduardo Fajardo és Gian Maria Volontè. Még a Beatles egyik sztárját Ringo Starrt, sőt Orson Wellest és Anita Ekberget is szerepeltették egy-egy italowesternben. Néhány amerikai színésznek is volt kötődése Olaszországhoz. Henry Fonda 15. század végi felmenői például Genovából származtak. Eli Wallach szülei szintén Olaszországból eredő zsidó családból valók.

A mészárlás ideje c. véres spagettiwesternben, ahol a főszerepet szintén Franco Nero alakította, szerepelt két Olaszországban élő magyar származású színész is, név szerint Tom Felleghy és John Bartha, sőt meg kell említeni a szintén magyar Kreul Józsefet, azaz Joe Bugnert, egykori bokszolót, aki Bud Spencerrel az Aranyeső Yuccában c. kései, 1981-es spagettiwesternben szerepelt.

Egyes rendezők neve éppen a spagettiwesternjeikkel és azok színészeivel forrt össze. Első helyen mindenképp a Leone-Eastwood páros áll. Őket követi Corbucci és Nero, majd Giorgio Ferroni és Gemma.

Morricone mellett a filmek zenéinek megírásában jelentős szerepe volt Bruno Nicolainak, vagy az olasz zeneszerző testvérpárnak Guido és Maurizio de Angelisnek. Külön kiemelendő a filmzenék szinte rapszodikus hangvétele, mely szintén különlegessé teszi ezeket a filmalkotásokat, mi több, kétségtelenül Morricone és néhány másik zeneszerző itáliai vadnyugati filmekhez komponált kísérőzenéi a legjobb western-zeneművek.

Forgatási helyszínek:

A spagettiwesternek rendezői körében kedvelt forgatási helyszínnek számított Spanyolország, főleg Andalúzia kopár, sivatagos vidékei, a Tabernas sivatag, azon belül is Almería, ez utóbbi helyen forgatták a Volt egyszer egy Vadnyugat bizonyos jeleneteit is. Ezek a mediterrán területek nagyon hasonlítottak az amerikai kietlen vadnyugati (mexikói, új-mexikói, arizonai) vidékekhez. Több filmet forgattak Szardínián is.

Tabernas mint helyszín különösen a Mexikóban játszódó westerneknél vált be legjobban.

A spagetti western jellemzői:

A spagettiwesternek az amerikai westernektől leginkább a cselekményszövésben térnek el. A spagettiwesternekben rendszerint több vér folyik, erőszakosabbak, keserűbbek, kiábrándultabb világúak és nagyobb bennük a feszültség. Állandó visszatérő motívum a bosszúállás. A feszült hangulatot a zenei aláfestés is fokozza, melynek mestere Morricone volt. A spagettiwesternek leginkább emiatt kapnak ma is sok kritikát. „A vadnyugatot egyszerű, erőszakos emberek formálták, ezt az erőt és együgyűséget próbálom visszaadni a filmjeimben.” – nyilatkozta 1966-ban Sergio Leone, aki szerint az amerikai westernek az 1950-es évekre túlidealizált, hamis képükkel szinte prédikálni akartak a műfajban. Tinto Brass elmondása szerint épp a túlhangsúlyozott erőszakra próbálta felhívni a figyelmet A jenki című 1966-ban készült westernjében, de pont az ellenkező hatást érte el vele, ugyanis rendkívüli támadásokat kapott a kritikáktól. Sergio Corbucci A halál csöndje ma már ugyancsak klasszikusnak számító westernje, vagy Lucio Fulci (aki zombifilmjével szerzett hírnevet) alkotásai is szintén meglehetősen borzongatóak, már-már horrorisztikusak. A halál csöndjé-ben azonkívül nem a jó, hanem a rossz győz.

A főhősök nem túlzottan jóképűek, feslett, piszkos ruhákat viselnek és előrehaladottabb korban vannak, mindezekkel azt fejezik ki egyrészt, hogy sokat tapasztaltak az élettől és egészen másként tekintenek a világra, amely alaposan meggyötörte őket, ezért is annyira marconák. Clint Eastwood a dollár-trilógiában egy kócos, elhanyagolt külsejű, naptól lebarnult arcú férfiúként mutatkozott be, Franco Nero a Djangoban szakadt, sáros, fekete ruhát viselt, erősen borostás volt, bár mivel elég fiatal volt még a film forgatásakor, ezért műráncokat és sötét sminket vittek fel arcára, hogy idősebbnek látszódjék. Gianni Garko némelyik filmjében is meglehetősen öregnek tűnik, míg a korábbi amerikai vadnyugati filmek főhősei többnyire fiatalok voltak, addig a gonosz szereplők rendelkeztek a spagettiwesternek jófiúinak külső tulajdonságaival. További jó példája a kevésbé vonzó, hanyagul öltözött hősöknek Klaus Kinski, Charles Bronson, de akár Giuliano Gemma.

A negatív szereplőknek olykor tipikus jellemvonása a szadizmus. Ennek legjobb példája a Volt egyszer egy Vadnyugat rosszfiúja, Frank, akit Henry Fonda alakított. Frank ifjú korában egyik ellenfelét a nyakába tett kötéllel egy haranghoz kötötte, úgy, hogy az „akasztott” ember saját öccse vállain állt. A hőségtől és súlytól szenvedő gyerek alig bírta testvérét tartani, végül összeesett, így testvére meghalt. (Az akasztott ember öccsét felnőtt korában Charles Bronson játszotta.)

Az Egy maréknyi dollárért-nak aligha maga a történet, sokkal inkább a gesztusok, a látvány, az erőszak, az érzelmek, a zene elegye ami igazán a sikerét adta.

Azonban több, a westernekben használt gépfegyver nem is létezett. Az Egy maréknyi dollárért-ban és Django-ban használt fegyverek nemcsak, hogy nem létezőek, hanem még nem is vágnak egybe az adott korral. Az előző film körülbelül az amerikai polgárháború előtti időkben játszódik, míg a Django a háború után. Akkoriban még az ilyen típusú automata jellegű géppuskák nem is léteztek, hanem hajtókaros forgótárasok voltak, amelyeket a polgárháborúban az amerikai hadsereg szabványosított, de tüzérségi fegyverként használt és ágyúkerekeken szállította, mivel eléggé nagy volt a súlya. A Joe a rosszarcú-ban használt Maxim-géppuskához hasonló fegyver sem valódi. Leone egyik ugyancsak klasszikusnak számító filmjében, az Egy marék dinamit-ban is James Coburn egy MG-32/42 fegyvert használ, amelyet 1932-ben szerkesztettek a németek, a film viszont az 1911-es mexikói forradalom idején játszódik. Ugyanebben a filmben egy 9 mm-es FN Browningot használnak, amit csak 1925-ben találtak fel. Ugyancsak filmes baklövésként lehet megemlíteni a Franco Neróval készült A Zsoldos-t, ahol Nero egy 9 mm-es Largo típusú pisztolyt használ, melyet 1946-ban fejlesztettek ki, míg a film cselekményének időpontja 1921.

A James Coburnnel, Bud Spencerrel és Telly Savalasszal készült Élet vagy halál western a polgárháborúban történik. A Coburn, Spencer és társai a konföderáció katonáit kaszálják a Gatlingekkel, a kor hajtókaros gépfegyvereivel. A korai Gatlingeknek viszont volt egy hatalmas hátránya, mert könnyen beakadtak és lassabban hajtották őket. A filmben ezzel szemben a Gatlinget használóknak meglehetősen gyorsan és akadálymentesen jár a kezük.

A spagettiwestern nagyon meghatározó lett a filmtörténetben.